Zombor, 1894. január 9. – Budapest, 1975. november 7.

Nyelvész, egyetemi tanár, az MTA tagja (levelező: 1939, rendes: 1947), a debreceni egyetem díszdoktora (1973), Kossuth-díjas (1952), állami díjas (1970), a Finn Akadémia külső tagja (1967). A budapesti tudományegyetem magyar-latin-görög, majd francia szakán tanult mint az Eötvös Kollégium tagja. 1914 nyarán ösztöndíjjal Franciaországba ment, ott az I. világháború alatt internálták. A Nemzetközi Vöröskereszt kieszközölte, hogy Svájcba kerüljön. A laussanne-i egyetemen fejezte be tanulmányait. 1919-1941-ben Budapesten középiskolai tanár. 1932-től a szegedi, 1938-tól a budapesti egyetemen magántanár volt ófrancia nyelvből, 1941-től nyilvános rendes tanár a debreceni egyetem magyar és finnugor nyelvészeti tanszékén, 1952-től a budapesti ELTE II. sz. magyar nyelvészeti tanszékének vezetője nyugalomba vonulásáig, 1969-ig. Első tudományos munkája, az Autour d’une étimologie 1923-ban jelent meg. Eleinte inkább a romanisztika érdekelte. A francia-magyar nyelvi-művelődési kapcsolatok vizsgálatán keresztül hamar eljutott a magyar nyelvtudomány műveléséhez. Legfontosabb magyar nyelvtörténeti, s ezen belül a történeti hang- és alaktanra vonatkozó munkássága. Szervezte és vezette a budapesti egyetem bölcsészeti karán a helyes kiejtés versenyeit, a Magyarosan c. folyóirat állandó munkatársa volt. Tagja volt az MTA nyelvművelő és helyesírási bizottságainak. Sokat tett a hazától távol élő magyarok nyelvének megőrzése érdekében. 1941-49-ben szerkesztette a Magyar Népnyelv c. folyóiratot, részt vett az 1947-ben induló Magyar Nyelvatlasz gyűjtési és szervezési munkájában. Számos egyetemi és gimnáziumi tankönyvet írt. A helsinki Finnugor Társaságnak 1942-től külső, 1958-tól tiszteletbeli tagja, a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak több mint másfél évtizedig elnöke volt.

Fő művei: A ‘pesti nyelv’ (Bp., 1932); Ó-francia hang- és alaktan (Bp., 1933); A középkori vallon-magyar érintkezésekhez (Bp., 1937); A magyar nyelv francia jövevényszavai (Bp., 1938); Régi magyar nyelvjárások (Bp., 1947); Fonetika (Bp., 1951); A tihanyi apátság alapítólevele mint nyelvi emlék (Bp., 1951); Bevezetés a nyelvtudományba (Bp., 1953); A magyar nyelv életrajza (Bp., 1963); Nyelvművelésünk (Bp., 1974); A magyar nyelv múltja és jelene (válogatott tanulmányok. Összeállította és szerk. Papp László, Bp., 1980).

Róla szóló irodalom: Tanulmányok a magyar nyelv életrajza köréből, B. B. születésének 70. évfordulója alkalmából (Szerk. Benkő Loránd, Bp., 1963); D. Bartha Katalin: B. G. 80 éves (Magy. Nyelv, 1974. 1. sz.); Széll Jenő: B. G. halálára (Élet és Irodalom, 1975. 46. sz.); Pál Ottó: B. G. (Könyvtáros, 1976. 1. sz.); Kovalovszky Miklós: A nyelvművelő B. G. (Magy. Nyelvőr, 1975, 3. sz.); Benkő Loránd: B. G. (Magy. Tud., 1976. 4-5. sz.); Kálmán Béla: B. G. (Nyelvtud. Közl., 1976. 1. sz.); Bírálni és segíteni (Interjú. Riporter Karinthy Ferenc, Kritika, 1976. 1. sz.); Szathmári István: B. G. és a magyar nyelvtudomány (B. G. munkásságának jegyzékével, Nyelvtud. Közl., 1978. 1. sz.); Ruffy Péter: Elment B. G. (Világaim, Bp., 1979).