Bodrogkisfalud, 1767. március 15. – Pécs, 1842. március 15.

Szótáríró, nyelvtudós, az MTA levelező tagja (1832). Tanulmányait a tokaji piaristáknál kezdte 1778-ban, majd Kassán Baróti Szabó Dávid tanítványa volt, valószínűleg ő tette figyelmessé a tájszavakra. 1787-től mint az egri egyházmegye kispapja Pesten teológiát tanult. Itt az ország különböző részeiből összegyűjtött ifjak között győződött meg arról, hogy a magyar nyelv kiejtésében, szókincsében, szólásaiban vidékenként különbség van. Ez adott neki ösztönzést tájszavak gyűjtéséhez és lexikográfiai jegyzékek készítéséhez. 1790-94-ben Tarcalon káplán, 1794-től 1834-ig, nyugalomba vonulásáig szerencsi plébános. Utána 3 évig Almássy János noszvaji kastélyában élt, 1827-ben Szepesy Ignác püspök vette pártfogásába, s ő gondoskodott 1833-tól Kassai József szótárának kiadásáról, amely etimológiai szótárnak készült, de igen sok becses tájszót tartalmaz.

Fő műve: Magyar nyelvtanító könyv (Sárospatak, 1817).

Róla szóló irodalom: Nagy János: K. J. levelező tag emlékezete (MTA Évk. VI., 1845); Gáldi László: A magyar irodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban (Budapest, 1957); Gáldi László: K. J. szláv-magyar szóegyeztetései (Nyelvtud. Közl., 1958).

Szótára: Származtató és gyökerésző magyar-diák szókönyv (Pest, 1833-38, öt kötet jelent meg, a hatodiknak első kiadatlan kéziratát Gáldi László tette közzé 1962-ben.)