Honti László (főszerkesztő): A nyelvrokonságról
Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság

„Régóta nem esett annyi szó a magyar őstörténetről, mint az utóbbi években. A forrásoktól, de még a legelemibb alapismeretektől is magukat gondosan távoltartó lelkes őstörténeti művekkel árasztják el a könyvpiacot, a társadalmi folyóiratok vitáznak, tudománytól távol álló napilapok ankétoznak a magyar előidők alapvető kérdéseiről. A művelt magyar nagyközönség pedig tétován botladozik a délibábkergetőknek, a megszállott sámánkodóknak, a napi politika Sancho Pansáinak egyéni gusztusához, világnézetéhez szabott, egymással homlokegyenest ellenkező elméletei közt, és reménytelenül keresi továbbra is a feleletet a nagy kérdésre: kik is vagyunk, honnan is jöttünk?” – írta Ligeti Lajos 1943-ban. Szinte hihetetlen, hogy közel hetven évvel ezelőtt is (majdnem) ugyanolyan mértékben dúlt a vad dilettantizmus, mint manapság, azóta legfeljebb a színtér gazdagodott: ma már az elektronikus médiumok is ontják a maszlagot anyanyelvünk eredetével és rokonságával kapcsolatban. E kötet szerzői a tudomány nevében és érveivel immáron sokadszor megpróbálják legalább csökkenteni a képtelenségek áradatának mérgező hatását. 

Amióta kiderült, hogy anyanyelvünk a finn és sok más egyéb, az uráli–finnugor nyelvcsaládba tartozó nyelvnek a rokona, sokan tiltakoztak a nem eléggé „előkelő” atyafiság ellen. E kötet szerzői főleg az utóbbi évtizedekben szinte hisztérikus epidémiaként terjedő dilettáns nézetekkel foglakoznak, amelyek anyanyelvünket egyebek közt a törökkel, a sumerral, különféle indián nyelvekkel akarják rokonítani, sőt egyes botcsinálta nyelvészek szerint a magyar nyelvből keletkezett a világ összes nyelve. Az agresszív hangnemben tálalt nézetek többnyire politikai felhanggal és vad indulatokkal is párosulnak. A könyv alcíméül választott Zrínyi-parafrázis a szellemi mákonyra utal. A szerzők igyekeztek tudománynépszerűsítő módon megfogalmazni mondandójukat, a dolgozatokban előforduló szakszavak értelmezését a Függelék tartalmazza. 

E cikk nagyon rövid szemléltetése annak, milyen kritériumok alapján dönthető el, hogy két vagy több nyelv genetikailag rokona-e egymásnak, azaz közös előzményből, úgynevezett alapnyelvből származnak-e, miként pl. az olasz, a spanyol, a francia a latinból. E rész a nem nyelvészek által is talán valamelyest ismert újlatin, germán és szláv nyelvek példáján szemlélteti e kritériumok érvényesülését, majd bemutatja a történeti-összehasonlító nyelvtudományi módszerek alkalmazását az uráli nyelvek (elsősorban a magyar és a finn nyelv) anyagán. 

A szerző tájékoztat a finnugor nyelvtudomány kezdeti lépéseiről és a magyar nyelv rokonsága ellen ágálók téveszméinek mibenlétéről a 19. század elejétől kezdve. Megkülönböztetett figyelmet szentel az ún. ugor–török háború eseményeinek. Szól egyebek közt arról is, hogy a dilettánsok milyen hamisságokat agyaltak ki Hunfalvy Pálnak és Budenz Józsefnek a szerepéről és a Habsburgok magyarellenes politikája iránti állítólagos elkötelezettségéről. 

Elsősorban azokkal a nézetekkel foglalkozik, amelyek nyugat-európai és amerikai kiadványokban, valamint internetes oldalakon tétettek közzé, és amelyeknek magyar vagy nem magyar szerzői csak a legritkább esetben jutottak a nyelvtudományi módszerek akárcsak minimális szintű ismeretének birtokába. Állításaikat nyelvtudományi és tudománytörténeti tényekkel szembesíti. 

Néhány képtelen „elmélet” kritikája mellett szól arról is, hogy a humángenetikai kutatások semmit sem mondhatnak a nyelvek közti genetikai kapcsolatokról, továbbá szóvá teszi azt is, hogy a szovjet birodalomnak nem állt érdekében elősegíteni a birodalomban senyvedő rokon népek nyelvének genetikai kutatását, mert gyengíthette volna azoknak az eloroszosítását, a nemzeti tudatuk megtörését célzó szovjet törekvéseket. 

Sok magyar dilettáns harciasan hirdeti a magyar–török nyelvrokonságot; ilyen elszánt török honfiak is vannak. Törökországban olykor magas pozíciókban lévő dilettánsok is lándzsát törnek az efféle képtelenségek mellett. Figyelemre méltó rövid eszme- és kultúrtörténeti áttekintést is ad a törökországi téveszmék özönéről. 

Némely túlbuzgó dilettáns határtalan fantáziával megáldva (vagy inkább megverve) talál a magyaroknak rokonokat pl. a mézeskalács készítésének ismerete és az ablakba helyezett muskátli alapján. Közülük egyesek bárminemű régészeti ismeretek híján dobálóznak régészeti fogalmakkal, viccgyűjteményekbe illő, e tárgykörbe sorolható felfedezésekkel szédítgetik az alapszintű műveltséggel is erősen hadilábon álló rajongóikat. Mindezt élvezetes stílusban megfogalmazva adja elő a szerző. 

Az állítólagos magyar–sumer, magyar–latin, magyar–etruszk rokonság megszállott híveinek állításairól szól kritikusan, rámutatva, hogy ezek szerzői szándékosan hamisítva vagy csak tudatlanságból fakadóan közölnek olyan információkat, amelyeknek semmi közük sincs a tényeken alapuló tudományos eredményekhez. Ír arról is, hogy egyes „alternatív” nyelvhasonlítgatók eszközei közé tartozik a tudománytörténet meghamisítása is. 

E tanulmány főleg azon szerzők tételeit elemzi és kritizálja, akiknek volt lehetőségük tekintélyes egyetemeken nyelvtudományt tanulni, de meghökkentő újdonságokat kívánnak előadni, ezért ismert nyelvi tényeket figyelmen kívül hagyva vagy hamis színben feltüntetve megalapozatlan nézeteket adnak elő. E szerzők elsősorban a három finnugor államban terjesztik tévtanaikat mániákus közszereplés közepette. 

A szerző tudománytörténeti háttérbe helyezve ismerteti a dilettáns nézeteket és közli azoknak a tudományos tényeken és felismeréseken alapuló kritikáját. Főleg az utóbbi évtizedekben tomboló képtelenségek amorf halmazával foglalkozik, rámutatva, hogy e nézetek szerzői még a minimális józanságtól is tartózkodva igyekeznek gyanútlan olvasóikat és hallgatóikat hagymázos álomba ringatni. Valószínűleg ez az írás adja a legteljesebb képet a manapság „forgalomban lévő” áltudományos megnyilatkozásokról. 

A rokon nyelvekkel foglalkozó tudományág egyik alaptétele a közös forrás, az alapnyelv. A nyelvtudományt egyetemi szinten is tanult személyek közt akadnak olyanok, akik megpróbálják e fogalom realitását kétségbe vonni és ad hoc feltevésekkel helyettesíteni. A szerző rámutat, hogy e nézetek képviselői nincsenek tisztában a nyelvtudományi elvekkel és módszerekkel.  

E tanulmány jó néhány európai példával szemlélteti, hogy a csodabogár-tenyésztők nemcsak a finnugor államok területén űzik meglehetősen furcsa iparágukat, hanem más nemzetek fiai is igyekeznek csicsás múltat kreálni nemzetüknek. Szól arról, hogy egyesek a nyelvekben felfedezhető hasonló hangalakú szavakból vonnak le messzemenő, megalapozatlan következtetéseket, erősen szelektálják az elérhető információkat, a kritikáról pedig nem vesznek tudomást. 

Utal krónikáinknak a magyarság származásáról szóló közléseire, a tudományos nyelvhasonlítás kezdeteire, a nyelvrokonságnak szépirodalombeli szerepére, a magyar néppel és nyelvvel kapcsolatos tudománytalan rokonítgatásokra, és ismerteti azokat a motívumokat, amelyek a dilettánsokat a tudomány elleni támadásokra indítják. Kitér azon személyek nézeteire is, akik tanultak ugyan nyelvészetet, de vélhetően vagy nem értették meg a tudományos módszerek mibenlétét, vagy feltűnési viszketegségből negligálják azokat. 

Ez a dolgozat eredetileg egy finn nyelvű cikkgyűjtemény számára íródott, amelyet e könyv „testvérvállalkozásának” is lehetne tekinteni. Sok finn is meg van győződve arról, hogy az ő anyanyelve a legtisztább, a legeredetibb nyelv; szól annak okairól is, miért alakulhatott ki e kép sok finn emberben. A magyar dilettánsok egyik kedvenc trükkje azt állítani, hogy a finnek már szembefordultak a tudomány megállapításaival, és már nem is ismertetik az iskolában a finnugor nyelvrokonságot. A szerző közli, hogy ez csak légből kapott állítás.  

A finnországi dilettáns nézetek egy illusztris képviselőjének kampányáról szólva indul a tanulmány, majd ennek kapcsán ír részletesen a mítoszteremtők tevékenységéről és tételeiről. Részletesen bírálja a nyelvészetet tanult, de dilettáns nézeteikkel nagy feltűnést keltő személyek nyelvrokonítási és népességgenetikai kijelentéseit. Ezekkel párhuzamba állítható egyéb képzelgéseket is ismertet.  

A cikk címe arra utal, hogy némelyek a Rajnáig (sőt a brit szigetekig) kívánják kitolni az uráli népek őshazájának nyugati határát. Ezen írásnak is központi témája a tanult személyek által kiagyalt, az uráli nyelvek kialakulásáról és fejlődéséről terjesztett „elméletek” elemzése. Rámutat, hogy szinte bármely két nyelvben találhatók hasonló hangalakú és esetleg jelentéstanilag is egymáshoz közelálló szavak, amelyek természetesen semmit sem mondanak az illető nyelvek közti rokonságról. 

Honti László önálló kötete Anyanyelvünk atyafiságáról és a nyelvrokonság ismérveiről – Tények és vágyak címmel jelent meg a TINTA Könyvkiadónál.